Kedves Olvasó, Te egyetértesz azzal, hogy 18 éves kortól felnőttnek számítunk? Szerintem nem az életkor teszi felnőtté az embert, hanem a bölcsesség, a lelki fejlődés, a nagyobb öntudatosság, az önismeret, amihez az élettől kapott leckék, fájdalmak, és szenvedések által juthat hozzá!
Gyerekként az ember még nem ismeri magát, nem tudja ki is ő valójában, nem tudja még mit akar az élettől, nem tudja még mi akar lenni, milyen társat akar, nem tudja hogyan kell jól működtetni egy kapcsolatot, egyszóval semmit nem tud még a világról, és magáról sem. Ez még egy úgynevezett öntudatlan alvó állapot.
Én születésemtől egészen mostanáig gyerekként éltem. 22 évesen gyerek fejjel választottam pályát, amikor még fogalmam sem volt mi akarok lenni. Gyerekfejjel mentem férjhez, amikor még fogalmam sem volt, milyen társat akarok és hogy hogyan kell egy jó párkapcsolatot ápolni. De ami a legkockázatosabb vállalkozás volt, az az, hogy gyerekfejjel vállaltam gyereket!!! És sajnos hozzám hasonlóan tömegek teszik ugyanezt!
32 évesen azonban kaptam az élettől egy nagy lehetőséget, hogy végre felnőjek! Elváltam, egyedül maradtam. Akkor veszteségként éltem meg, ma már áldásként tekintek rá. Esélyt kaptam rá, hogy felnőtté váljak. Nagy ajándék volt ez, pedig milyen rémült voltam..
De végre szembenézhettem önmagammal, a fájdalmaimmal, a betegségemmel, szembesülhettem azzal, hogy nem a nekem való pályán vagyok, rátalálhattam a valódi önmagamra, megszerethettem az igazi önmagamat. Végre 37 évesen kezdek felnőni! Igazi felnőtté válni!
Ma már tudom, miért volt szükség erre a sok küzdelemre. Hogy rátaláljak a missziómra: felnevelni, meggyógyítani, megszeretni magamat, és hozzásegíteni az embereket ugyanehhez!
Én nem könyvekből, iskolapadban tanultam meg a tudást, én saját magam néztem szembe és küzdöttem le a szenvedések, veszteségek, szembenézések fájdalmait. Ezáltal tudok hiteles lenni a hivatásomban!
Kedves Olvasó! Te hány éves korodban érezted azt, hogy végre felnőttél?