Érzem én is, hogy ez valami sokkal különlegesebb, és mélyebb köztünk, mint amit valaha is éreztem egy ember iránt.

Akkor mégis miért menekülök előled? 

Mert bajom van magammal. Szarul vagyok, és nem akarom, hogy lásd a vergődésemet. Úgy érzem magam, mint a partra vetett hal, aki már nem „él, mint hal a vízben”, hanem szenved, vergődik a parton, és az életben maradásért küzd.

Azt érzem, nem tudok veled együtt lenni, amíg nem vagyok jól. Ezért távolodok tőled. Áldozatszerepben vagyok. Jó nekem egyedül is. Azt már megszoktam. Bármennyire is tudom, nem jó az irány, mégis az önsajnálatot választom, és nem akarom, hogy így láss. Tudom, ezzel neked is boldogtalanságot okozok. Mert látom, te meg mindent megtennél, csak együtt lehessünk.

De ettől én még nem vagyok jobban. Sőt, még rosszabb, mert tudom, te mindent megtennél, én viszont gyenge vagyok, és azt hiheted, hogy nem vagy elég jó nekem. Holott egyáltalán nem erről van szó. Vergődök, szenvedek. Nem tőled. Magamtól.

Állandóan olyan helyzeteket teremtesz számomra, amiben még szarabbul érzem magam. Nem is tudod, hogy milyen fájdalmakat élek át és hogy semmi mást nem akarok, csak futni, menekülni, de olyan messzire, hogy ne is halljak, ne is lássak többet rólad semmit. Talán jobb lesz, ha letiltalak mindenhonnan, jobb ha nem is látlak, mert csak még fájóbb.

Néha teszek némi erőfeszítést, mert látom rajtad, te annyira szeretnéd, annyira megtennél értünk bármit. Látom, mennyire szeretsz, és felelősnek érzem magamat a te boldogságodért is. Amikor az önsajnálat legmélyebb pontján tartózkodom, akkor az sem érdekel, ha soha többé nem látlak, néha viszont megijedek, mert nem akarlak elveszíteni. Igaz, olyankor leginkább félelemből, de teszek én is valamit, mert félek, hogy eleged lesz és végleg lelépsz, örökre. És igazad lesz. Érzem, azt már nem bírnám ki, belehalnék, ezért még néha megerőltetem magam, holott egyáltalán nem akarok így veled lenni, hisz nem vagyok jól. Érted ezt??

A másik oka a menekülésemnek, az pedig azért van, mert mindig van valami olyan viselkedésed, mondatod, ami rosszul esik, ami fáj, ami nem tetszik, amit nem akarok átélni, amivel bántasz. Mert egy aknamező vagyok. Tele olyan pontokkal, amikre ha rálépsz, egyből fájdalmat érzek és emiatt is menekülni akarok.

És mert mindig azt érzem, fogalmam nincs, mit tegyek, mit tehetek, és egyszerűen nem látom, hogy hogyan lehet ebből egy működő kapcsolat. Fogalmam nincs, mit tehetnék az ellen, hogy sokszor csak egy szó is elég ahhoz, hogy megbánts, hogy fájdalmat okozz, ami olyan mélyre megy. Ilyenkor mindig kicsit meghalok. Halvány fogalmam nincs, hogy tüntessem el az aknamezőimet. Nincs eszközöm, sem erőm, sőt felelősséget sem akarok vállalni. Könnyebb kivonulni és áldozatszerepbe bújni.

Amiatt is távolodok, menekülök, mert frusztrál, hogy mindig velem van a baj, miattam nem tudunk boldogan együtt lenni, jól lenni, és a teremtést élni. Mindig én vagyok az, aki vergődik, aki szarul van, (tudom, fejlődnöm kell, de a kiutat viszont nem látom!) és nem akarom, hogy miattam ne haladjon az életed és miattam legyél boldogtalan.

Persze nagyon jól esik, hogy keresel, hogy hívsz, kitartasz és még így is szeretsz. Hihetetlen, hogy még így is szeretsz. Csodálatos érzés, de tudom, hogy egyszer elfogy majd a türelmed, és eleged lesz. És én nem várhatom el tőled, hogy várjál rám. Tudom, milyen szomorúvá teszlek azzal, hogy te mennyi mindent megteszel értem, értünk, de sokszor már nem tudsz mit, tehetetlen vagy, elfogytak az eszközeid.

Tudod te is jól, hogy most már nekem kell! Tudod, hogy nem menthetsz meg! Ezt csak én tehetem meg. Érzem erő kéne, de nincs. Mondanám, hogy abban bízok, szeretsz annyira, hogy megvárod, míg kikecmergek ebből a vergődésből, de nem tudom megígérni ezt sem. Nem akarok ígérni semmit. Mert egyelőre nem látom a kiutat. Ezért csak annyit mondok neked, keresgéljél, talán találsz valakit, akivel nem lesz ennyi baj, akivel együtt tudsz működni, még ha nem is szereted ennyire, de talán vele boldogabb lehetsz. Velem meg mi lesz? Azzal ne törődj…