Ahogy sorolja a hibáimat, hogy mit nem csinálok jól, mit kéne másképp, ahogy bántja a kis sebzett lelkemet, és ahogy beszél velem, én egyre jobban húzom össze magam, egyre inkább egy kis pontnak érzem magam. Mellette. Ő pedig olyan csodálatos ember, Ő olyan jó mindenben!

De biztos ez? Nem lehet, hogy csak én értékelem fel Őt, én magasztalom túl, mert magamat meg kicsinek látom!?

Nem, én ezt nem engedem meg senkinek!! Inkább továbbállok, én nem akarok egy ilyen ember mellett lenni, aki mellett azt kell éreznem, hogy egy senki vagyok. Kilépek, befejeztem.

Az idő telik, és hiába bántott annyit, én újra rohannék hozzá, ölelném, ahogy csak tudom. Már el is felejtettem, hogy viselkedett velem.

Majd újra ugyanaz a szituáció, szinte ijesztően ugyanaz. Megint ugyanolyan lekezelően beszél velem, legalábbis én így érzem.

Egyre többször felmerül bennem a gondolat: Nem lehet, hogy mégsem a menekülés a megoldás, hisz nem bírom nélküle, annyira szeretem.

Igen, egyre inkább körvonalazódik bennem, hogy én belül érzem magamat olyan kevésnek, és nem elég jónak. A hiba az én készülékemben van. Ő csak a tükör. A nagyító. Neki az a „szerepe”, hogy jól felnagyítsa a problémát, hogy egészen apró részleteiben rá tudjak nézni. Ahhoz, hogy a megoldáshoz el tudjak jutni, ahhoz jól meg kell ismernem a probléma jellegét, eredetét.

Felszabadulok, hisz így már egészen más perspektívába került a dolog! Sőt, örülök, hogy mutatja az utat nekem! Már nem akarok elmenekülni, ehelyett magamon kezdek el dolgozni, hogy majd eljuthassak Hozzá!

Újabb szituáció, most viszont már nem engedem be magamba a „bántást”. Hisz, csak én tudom, hogy honnan indultam, mi mindenen mentem keresztül, mi mindent küzdöttem le, milyen mélypontokról álltam fel, és én mindig megbirkóztam velük, mindig. Mert nem adhattam fel soha, és itt vagyok, és még mindig kitartok, és már tudom, hogy – ha nem is tartozok azon szerencsések közé, akik kaptak önbizalmat a szüleiktől – én felépítem magamnak, hisz én csináltam végig egyedül az egészet, ahol most tartok, ide én jutottam el egyedül.

Azt csak én tudom, hogy a nap huszonnégy órájában mi mindent teszek azért, hogy előrébb jussak az életben, hogy jobbá legyek, jobbá tegyem az életem, és hogy elérjem azt az életet, amit igazán élni szeretnék. Vele együtt, önbizalommal teli, erős, határozott nővé válni, aki eljutott odáig, hogy már teljes mértékben meg van róla győződve, hogy JÓ, hogy ELÉG JÓ!

Tényleg azon múlna, hogyan alakul az életünk, hogy mit hiszünk magunkról belül, mélyen?

Arra jutottam, hogy egyértelműen IGEN!

Ha belegondolok, most már hol tarthatna az életem, ha kaptam volna elég önbizalmat gyerekkoromban. Óhh, hol lehetnék most, százszor előrébb lenne az életem. Ha a szüleimet is biztatták, támogatták volna, hogy mindenki kap legalább egy nagy ajándékot a Jóistentől, amivel sikeres lehet az életben, ha ők is magabiztos, határozott, és sikeres emberek lettek volna, ők is tovább tudták volna adni nekem, ha csak egyszer is azt mondták volna: „Meg tudod csinálni, nagy dolgokra vagy képes, én hiszek benned!”

Na de elég abból, hogy ha a szülők… már régen eljött az az idő, amikor nem lehet tovább őket hibáztatni. Ők a legjobb tudásuk szerint neveltek, ennyi tellett tőlük. Én viszont már tudom, hogy ALAPVETŐEN MINDENKI JÓ!

Ha mások mást hitettek el velünk, azt alaposan ki kell tisztítani magunkból, hogy végre teljes életet élhessünk!

Egy kis magyarázat: Ha az a gondolat merült fel benned a cikket olvasva, hogy ki az a hülye, akit ha bántanak, nem áll tovább, akkor valószínűleg még NEM találkoztál az Igaz Társaddal (Ikerlángoddal)! Neki ugyanis az a szerepe, hogy fájdalmas szembesítéseken keresztül meggyógyulhass, megtisztulhass a sebeidből. Természetesen egy hagyományos kapcsolatban, bántás esetén menekülj ahogy csak tudsz!

Írta: Gelei Anett

(Kép forrása: stock.adobe.com)