Sokszor eszembe jut és még élénken emlékeimben él a gyermekkori önmagam. Nyitott voltam a világra, az emberekre, nem féltem senkitől és semmitől. Színtiszta szeretet volt az egész lényem. Tiszta lap. Emlékszem milyen boldogan, örömmel közeledtem a szüleim felé, még a szigorú ridegségük sem tántorított el, hisz én csak szeretni akartam. Szeretni jöttem a világra, mint mindenki itt a földön.

Majd ahogy telt az idő, szép lassan bezártam. Azt hittem, hogy a számomra legfontosabb emberekre mindig számíthatok, ők mindig támogatnak majd mindenben, hozzájuk mindig fordulhatok, ők mindentől megvédenek, ők biztonságot adnak, és úgy szeretnek, ahogy vagyok.

Akkor még fogalmam nem volt róla, hogy őket sem szerették eléggé ahhoz, hogy megtanulják, hogyan is kell szeretni egy másik embert. És én magamra vettem, végig azt hittem, hogy én nem vagyok elég jó, azt hittem én vétettem ellenük. Hisz én csak egy ártatlan gyermek voltam, mit sem tudtam a világról. Azt hittem a szeretetük örökre elkísér az utamon, de sajnos nem így lett.

Így az évek során, szép lassan rám rakódtak a rétegek… kialakultak az érzelmi elfojtások, megtanultam, hogy NEM szabad kimutatni az érzelmeimet, bezártam a szívemet, és mindenki felé erős fenntartásokkal közeledtem.

Majd mikor jött valaki, hittem benne hogy ő igazán tud majd szeretni, de benne is csalódtam. Megint elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem. Minden egyes kudarccal kezdtem elveszíteni a reményt, és a hitemet abban, hogy még higgyek a szerelemben, és abban, hogy még szerethető lehetek egy másik ember számára.

Ekkor léptél be az életembe TE. Nem kopogtattál, bevonultál, mint egy hadsereg. Éreztem, Neked még érdemes lehet kinyitni a szívemet. Megmutattad azt, amit a szüleim soha nem tudtak, hogy mi is az az Igazi, Tiszta Szeretet.

Te viszont nem értetted, hogy én miért nem tudok szeretni, mi olyan nehéz ebben? Hisz ez a legegyszerűbb dolog a világon, nem??

Hidd el, minden porcikámmal arra vágyom, hogy Téged szeresselek. Mindig fognám a kezed, mindig felhívnálak, ha hiányzol, mindig melletted akarnék ébredni, de tartom magam. Így nagy baj nem érhet. Így nem fájhat annyira. Én így szocializálódtam, erre „tanított” meg az élet. Csak így tudtam megvédeni magamat a fájdalmaktól, csalódásoktól, így tudtam túlélni.

De Te tanítasz, én tanulom, és már egyre jobban megy. Néha kicsit jobban kinyitom a szívem, majd újra megijedek, és újra visszahúzódok. Olyan vagyok, mint egy kis őzike, akit megtámadott egy farkas, és aki azóta is fél.

Bárcsak tudnád, mennyire szeretlek, és mennyire nagyon tudnálak szeretni, ezerszer jobban is. Hogy honnan tudom? Mert az emlékeimben ott van az az ártatlan gyermek, aki valóban tiszta szívvel tudott szeretni, és az a szív még most is ugyanaz, csak jó mélyen van, még le kell hámozni a rétegeket, amik elfedik a fénylő ragyogását.

Már tudom, egyetlen ember lehet képes arra, hogy kinyissa a szívemet, Ő pedig a lelkem másik fele.

Azért jöttél az életembe, hogy megtaníts szeretni, és meggyógyítsd a sebzett szívemet. Teszed ezt úgy, hogy közben iszonyatosan fájdalmas tükröket mutatsz, amikről már (hálistennek!) tudom, mind a gyógyulásomat szolgálják.

Hálásan köszönöm Neked Jóistenem, hogy elküldted ŐT hozzám! Esélyt adtál nekem arra, hogy elérjem azt a boldog létet, amire oly nagyon vágyunk, az Igaz Társunkkal. Ajándék ez, nagyon nagy AJÁNDÉK.